Ötödik csapás: dögvész
„És monda az Úr Mózesnek: Menj a Faraóhoz és beszélj vele: Ezt mondja az Úr, a héberek Istene: Bocsásd el az én népemet, hogy szolgáljanak nékem: Mert ha nem akarod elbocsátani és tovább is tartóztatod őket: Ímé az Úr keze lészen a te mezei barmaidon, lovakon, szamarakon, tevéken, ökrökön és juhokon; igen nagy döghalál.”
(2Móz 9:1-3)
Újabb csapást helyez kilátásba az Isten annak érdekében, hogy alaposan megtanítsa minden érdekelt félnek, hogy nem lehet Vele újat húzni, sőt nem is érdemes megpróbálni.
Az eddigi csapásokhoz képest ez annyiban köszönhető az eddigi tettek következményeként, hogy a vér, a békák, rovarok támadásainak eredményeként valóban időszerű, hogy az állatok döghalállal hulljanak el. Természetesen ez az embereket is sújtja, de nekik még meg van az a lehetőségük, hogy orvosolják a bajt, s így ne terjedjen emberről emberre tova. Nyilvánvaló azonban, hogy itt többről van szó, mint a korábbi eseményekből következő megbetegedésről. Arról van szó ugyanis, hogy az állatállomány az emberek számára nem más, mint egy fajta értékhordozó. Olyan, mint napjainkban nekünk a pénz. Ennek az értékhordozónak az értéke romlik meg oly mértékben, hogy gyakorlatilag válságba taszítja az egyiptomi népet. Ugye, most már világos az összefüggés. Napjainkban is épp a korábbi gondok okozzák a különféle gazdasági válságokat. Ma sem véletlen, hogy gyakorlatilag egy óriási gazdasági világválság küszöbén állunk – egyesek szerint az utolsóén.
„De különbséget tesz az Úr az Izráel barmai között és Égyiptom barmai között, és mindabból, a mi Izráel fiaié, egy sem vész el.”
(2Móz 9:4)
És most nyer jelentőséget az a szétválasztási tendencia, amely lehetővé teszi, hogy Isten népe kilábaljon ebből a válságból; illetve bele sem kell gyalogolnia. Megtanulhatjuk belőle, hogy amennyiben Isten felé igyekszünk, Ő hozzá szeretnénk tartozni, az Ő alapelveit kívánjuk követni, az Ő népe szeretnénk lenni: már nem kell attól tartanunk, hogy jelenünk gazdasági világválsága minket is oly mértékben sújt, mint a világnak Istentől elidegenedett részét.
„Időt is hagya az Úr, mondván: Holnap cselekszi az Úr ezt a dolgot a földön.”
(2Móz 9:5)
Az idő ebben a felállásban nem úgy értendő, ahogy mi a gyarló megszokásunkban gondoljuk. Az idő tettek, cselekedetek sorrendje, egymásutánisága. A vágyaink megnyilvánulásának és azok következményeinek hálózata, sorrendje. Így az idő gyakorlatilag nem egyértelműen vonalas szerkezetű. Inkább hálózatos. Ettől lehetséges, hogy tudunk úgynevezett párhuzamos világokról, párhuzamos időkről, idősíkokról.
Az, hogy holnap, sokféleképp érthető. Alapvetően azt jelenti. Hogy az után a cselekvéssor után, amelyet épp most helyezett kilátásba Mózes számára. Vagyis, ha Mózes mindazt megcselekszi, amit az imént megbeszéltek, akkor annak egyetemes következményévé teszi a Teremtő azt, hogy holnap ezeket a dolgokat megcselekszi.
„Meg is cselekedé az Úr ezt a dolgot másodnapon, és elhulla Égyiptomnak minden barma, de az Izráel fiainak barma közül egy sem hullott el. El is külde a Faraó, és ímé egy sem hullt vala el az Izráeliták barma közül: de a Faraó szíve kemény maradt, és nem bocsátá el a népet.”
(2Móz 9:6,7)
Ennek valóban így kellett történnie. Amit a Teremtő kiejt a száján, nem tér az vissza Hozzá megcselekedetlenül. Ehhez azonban kellett az is, hogy a szolgája is megtegye mindazt, amit ennek érdekében meg kellett tennie. Mindezt ugyanis nem önmagáért tette a Teremtő, hanem a mi felemelkedésünkért. Ez az Ő áldozata értünk. De egyúttal ez egy következménye is azoknak a cselekedeteknek, melyeket az Ő ellene felállított bomlasztó erők tettek. A későbbiek során is sokat kell még fáradoznunk azon, hogy megértsük Teremtőnk ránk, emberekre vonatkozó szándékát, illetve azt az egyetemes törvényszerűséget, melyet a mi vágyaink következményei hoztak létre.
Hatodik csapás: hólyagos fekély (fekete himlő)
„Az Úr pedig monda Mózesnek és Áronnak: Vegyétek tele markaitokat kemenczehamuval, és szórja azt Mózes az ég felé a Faraó szeme láttára. Hogy porrá legyen Égyiptomnak egész földén, s emberen és barmon hólyagosan fakadó fekéllyé legyen Égyiptomnak egész földén. Vevének azért kemenczehamut és a Faraó elé állának, és Mózes az ég felé szórá azt; és lőn az emberen és barmon hólyagosan fakadó fekély.”
(2Móz 9:8-10)
A korábbi csapások kevésnek bizonyultak. Nem volt elegendő tanító ereje sem a választott nép, sem pedig Egyiptom számára. Tovább kell tanítani őket, tovább kell tanítani bennünket! A következő fájdalmasabb lesz. Már nem egyszerűen a szellemiségünket, vagy a vagyonunkat, gazdaságunkat támadja, de már a fizikális fájdalom ideje is elérkezett. Egyre hatékonyabb eszközöket vet be tanítványai előre haladása érdekében. Nem elég csupán elmagyarázni egy-egy tantételt. Éreztetni kell annak hatását a bőrünkön is. Másképp nem megy. Ilyenek vagyunk. Nem tanulunk egymás kárából, sokan persze még a sajátjukból sem. Mindazonáltal ezt a sorrendet célszerű tartani akkor is, amikor mi tanítunk másokat Isten útjaira. Ha nem érezzük meg a saját bőrünkön azt, hogy a helytelen tettnek negatív következménye van; illetve, ha nem látjuk közvetlenül a saját szemünkkel azt, hogy mások hogy szenvednek saját helytelen tetteik következményeitől akkor azt hisszük, hogy nekünk mindent szabad, semmi sem árt nekünk. Igen, mindent szabad nekünk, de nem minden használ.
„És az írástudók nem állhatnak vala Mózes előtt a fekély miatt; mert fekély vala az írástudókon s mind az Égyiptombelieken. De az Úr megkeményíté a Faraó szívét, és nem hallgata reájok, a mint megmondotta vala az Úr Mózesnek.”
(2Móz 9:11,12)
Mert nem így volt megbeszélve. Nagyon pontosan tudta mind a kettő (Mózes és a Fáraó), hogy ez a megbeszélés nem hozhat egyezséget kettejük között, hisz nincs semmiféle alapjuk ehhez. A fáraó egy hatalmas király – sőt önmagát ráadásul még istenként is tekinti, Mózes pedig egy csekély létszámú és jelentőségű nép – természetesen a fáraó, és nem az igaz Isten szemében. Így történhet, hogy ez a király úgy tekint erre az emberre, mint akitől végre meg kell szabadulnia.
Azonban nem fér a fejébe sem az, hogy hogyan szabadulhatna meg tőle, sem az, hogy miként lehet Mózesnek olyan hatalma, amely meghaladja az ő papjainak a hatalmát. Egy adu van még a kezében vele szemben. Ez pedig az, hogy úgy gondolja – és ha így gondolja, akkor a saját szemszögéből ez így igaz is –, hogy ő nagyobb hatalommal bír, mint ez a Mózes. Hisz ő valójában isten. Azt azonban nyilván nem tudja, hogy mások nagyobb isteneket is kreáltak, sőt nincs tisztában a világegyetem felépítésével sem, csupán azzal a részével, amelyet ő maga leképzett magának, hogy uralkodjon rajta. Nem veszi figyelembe azokat a nagyszabású tanításokat, mellyel a papjai, a saját papjai látták őt el. E tanítások szerint is lehet ő isten – természetesen –, de tudnia kell, hogy a környezetében lévő istenekhez hogy célszerű alkalmazkodnia. Ezzel már nincs tisztában. Annyira magának igyekszik tulajdonítani azt a világot, melynek uralmához a Teremtő ideiglenesen hozzájárulását adta neki.
Van még néhány eszköz a Teremtő tarsolyában, hogy jobb belátásra serkentse a királyt, de tudjuk, hogy mindez haszontalannak fog bizonyulni. De nem lesz az!
„És monda az Úr Mózesnek: Kelj fel reggel és állj a Faraó eleibe és mondd néki: Ezt mondja az Úr, a héberek Istene: Bocsásd el az én népemet, hogy szolgáljanak nékem.”
(2Móz 9:13)
Utoljára még igyekszik a józan eszére apellálni a királynak az Isten, Jóllehet, Ő alkotta ezt a királyt is. Mindazonáltal, pontosan tudja, hogy mi célból. Ebbe a fáraó is beleegyezett, amikor magára öltötte ezt a hatalmat jelképező testet. Tudta akkor, hogy neki az lesz a feladata, hogy egy népet, az egyiptomi népet tanítsa. Ennek a célnak rendelte alá a reinkarnációs lehetőségeit, s ennek a célnak szentelte ezt az inkarnációt. Természetesen ezen alkalommal más, egyéb problémákat is meg kellett oldania. Történetesen azt, hogy miként lehet elviselni a megaláztatást olyan helyzetben, ahol elvileg ő parancsol mindenkinek. Eddigi életeiben csak meghajolt mindenkinek az akarata előtt. Most viszont ’el kell játszania’ az életében azt, hogy magas rangra emelkedve kell meghajolnia olyan valaki előtt, akinek valójában ő parancsol. Ez a valaki Mózes. Ebben az életében – minthogy rendre elfelejtette az előzőeket – nem tudja természetesen, hogy itt Mózes valójában kicsoda. Azonban ez a tudatlanság épp megfelelő ahhoz a próbához, ami itt rá vár.
„Mert ezúttal minden csapásomat reá bocsátom a te szívedre, a te szolgáidra és a te népedre azért, hogy megtudd, hogy nincs én hozzám hasonló az egész földön.”
(2Móz 9:14)
Valóban nincs hozzá hasonló a földön, ezt a fáraó nagyobb ’énje’ tudja is. Ebben az életében viszont épp azt kell eljátszania, hogy ő a leghatalmasabb. Ennek okán váltotta át a megalkuvó, megalázott múltját a jelenlegi, végleg megalázható jelenre. Ebben a helyzetben kell megtanulnia kezelni ezt a helyzetet, vagyis elviselni. Meg kell tanulnia azt, hogy olyan hatalmasságok előtt is meg kell hajolnia, akik az ő jelenlegi hite szerint kevésbé hatalmasok, mint ő maga. Hisz, ha jól megnézzük, Mózes is egy igen nagy jelentőséggel bíró hatalmasság – hisz erősen megváltoztatja az ő élete az Istenről alkotott fogalmunkat –, illetve nem is beszélve magáról az Egyetlenről, Akitől végeredményben elindult a teremtés folyamata, vagyis Akitől mindnyájan származunk.
„Mert ha most kinyujtanám kezemet és megvernélek téged és a te népedet döghalállal, akkor kivágattatnál a földről.”
(2Móz 9:15)
Nem ez a cél, természetesen. A cél a tanítás, mindnyájunk tanítása e történeten keresztül. Hogy taníthatna bennünket az Isten, ha előbb kivágna bennünket a földről. Azonban a materiálisan gondolkodó ember magáról azt képzeli, hogy ha megfenyegetik azzal, hogy fizikálisan kiirtják, akkor képes arra – már legalább is a nagy része –, hogy megszeppenjen, és végrehajtsa Istennek a rávonatkozó szándékét. Ez a cél, nem az, hogy eltakarodjon a föld színéről. Még az ördögökkel kapcsolatban is az a cél, hogy segítségükkel, vagy inkább az ő sorsukon keresztül bepillantást nyerjünk azokba a szenvedésekkel teli zónába, amelynek egyszerűen az a rendeltetése, hogy e szenvedések bemutatásán át megtanítson bennünket a szülői engedelmességre. Arra, hogy miként értelmezzük helyesen az isteni tanításokat, miként értelmezzük és hajtsuk végre azokat a vágyainkat, melyeket az Ő dicsőségére alkottunk a szívünkben, és nem ellene.
„Ámde azért tartottalak fenn tégedet, hogy megmutassam néked az én hatalmamat, és hogy hirdessék az én nevemet az egész földön.”
(2Móz 9:16)
Pontosan erről beszéltem az előbb, nem lehet úgy oktatni valakit, hogy közben haragszunk rá, mert akkor nem az oktatásával vagyunk elfoglalva, hanem azzal, hogy miként csökkentsük azt a hatást, mellyel a minket ért támadás, a bennünk meg nem értett tudás felszínre kerül. Nem támadásokat kell elhárítanunk, hanem meg kell mutatnunk azt az utat, amely ahhoz kell, hogy másokkal összhangban vágyakozzunk a szívünk által kigondolt dolgok után.
„Ha tovább is feltartóztatod az én népemet és nem bocsátod el őket: Ímé holnap ilyenkor igen nagy jégesőt bocsátok, a melyhez hasonló nem volt Égyiptomban az napságtól fogva hogy fundáltatott, mind ez ideig.”
(2Móz 9:17,18)
Az időpont ismét jelentőséggel bír a Teremtő előtt. Mi viszont ezt az időt egészen másként látjuk. Mi azt gondoljuk, hogyha a nap újra felkel, akkor a Teremtő valójában megcselekszi azt, ami szándékában állt. Ő viszont úgy gondol erre a tettre, mint ami már meg is történt, amint kimondta, meg is cselekedte. Tehát nincs okunk azt feltételezni, hogy ez a fenyegetés esetleg akár üres is lehet, hisz abban a dimenzió-rendszerben, melyben a mi bensőnk, illetve a mi Istenünk tevékenykedik, nincs ilyen értelemben idő, az események nem egymás után követik egymást, még kevésbé lehet e cselekedeteket sorrendbe állítani és megszámolni. Ott, ahogy kigondoljuk azokat, abban a pillanatban kész valóságok, megnyilvánult, eleven létezések. Nem kell hozzá semmi, ami szükségessé tehetné annak megvalósulását. Tehát biztosak lehetünk benne, hogy az Isten már meg is tette, amit ígért, nekünk viszont a fizikai valóságunkban idő kell ahhoz, hogy ez tudatosuljon bennünk, megnyilvánuljon előttünk, közöttünk. Erre az egyezményes jelek miatt van szükségünk, amelyek segítségével nyilvánvalóvá válik, hogy mi is az, amit látunk, tapasztalunk.
„Most annakokáért küldj el, hajtasd be barmaidat és mindenedet, valamid a mezőn van; minden ember és barom, a mely a mezőn találtatik és házba nem hajtatik, - jégeső szakad arra, és meghal.”
(2Móz 9:19)
Meghal, vagyis elpusztul. De mit is kell értenünk az alatt, hogy elpusztul, meghal? A következőt.
Ha valami meghal, akkor a mi elgondolásaink szerint már soha többé nem lesz. Nem lesz megtapasztalható, nem lesz eleven, nem fog létezni. De kérdem én: valóban az az igazság, hogy ha valamit kigondolunk, az megvalósulván egyszer csak elpusztítható, elfelejtődik?
Két külön kifejezést használtam itt az elmúlik kifejezés leírására. Elpusztul és elfelejtődik. Mit gondolunk, mi lesz azokkal a dolgokkal, amelyekkel már nem törődünk? Mi lesz azzal az emberrel, aki bajba került, de nem foglalkozik vele senki? Igen, a mi fogalmaink szerint meghal, elpusztul. De figyeljük meg, hogy miért is pusztul el és miként is megy ez végbe!
Ha valamit elgondolunk, akkor – mint korábban utaltunk rá – az abban a pillanatban megvalósul, létrejön, élővé válik. Igaz ezt az Istennel kapcsolatban mondtam, de mivel Ő bennünk van, mi pedig Ő benne – vagyis valahol egyek vagyunk –, ezért ez az elgondolás ugyanúgy érvényes a mi gondolatainkra is, mint az Övére. Ha valamit kigondoltunk, az meglett. Kész. Ha azonban ezt a valamit elfelejtjük, az elmúlik. Mi tartja tehát életben, létezésben az Ő általa, vagy akár a mi általunk létrehozott teremtményeket, valóságokat? A gondolat. A tudat, hogy az a valami van. Ha már nincs rá szükségünk, egyszerűen elfelejtjük. Ezzel megszűnik mindazok számára, akik a gondolataikkal, a rá való gondolással azt életben tartották. Ez természetesen nem jelenti azt, hogy mások számára is eltűnik. Hisz akik még valamilyen okból gondolnak rá – még ha nem is ők hozták létre –, számukra tovább létezik, de már egy más célért, egy más ideáért. Így viszont változik , fejlődik is. A mi világunkból, ha eltűnik valami, amit alkottunk, vagy számunkra alkotta valaki, de mi már nem tápláljuk azt a saját identitásunkkal, a mi céljainkkal, akkor a számunkra az elpusztul, vagy eltűnik. Mások számára azonban – jóllehet átalakítva, vagy akár változatlanul –, tovább él.
Itt, ebben a történetben tehát a fáraónak ebben a megnyilvánulásban kell maradnia, hisz bennünket tanít a jellemrajza, az élete. Ezért továbbra is emlékszünk rá, számunkra továbbra is él, jóllehet már egy kissé más rendeltetéssel, más életformába, máshol. Másoknak mást jelent mindez.
Ugyanez a sors vár a barmokra, mint a teremtés egyéb jellegzetes alkotásaira. Ezeket azonban itt a történet az emberekhez köthető tulajdon, vagyon miatt említi. Az ő pusztulásuk valójában a mi szenvedésünket segíti elő, nem az állatokét – jóllehet az utóbbinak is nagy jelentősége van más helyeken.
„A ki a Faraó szolgái közűl az Úr beszédétől megfélemedék, szolgáit és barmait házakba futtatá. A ki pedig nem törődék az Úr beszédével, szolgáit és barmát a mezőn hagyá.”
(2Móz 9:20,21)
Tehát a történet máris megosztotta azokat az embereket is, akik eddig hittek benne, részét képezték neki. A mi szemszögünkből viszont ez az egység továbbra is fennáll. Mi kívülről vizsgáljuk mindezt. Számunkra ez továbbra is egy látszólagosan zárt rendszer marad. Arra való, hogy megfigyeljük belőle a Teremtő ezzel kapcsolatos szemléletmódját.
„Az Úr pedig monda Mózesnek: Nyújtsd ki kezedet az égre, hogy legyen jégeső Égyiptom egész földén az emberre, baromra és a mező minden fűvére, Égyiptom földén. Kinyujtá azért Mózes az ő vesszejét az égre, az Úr pedig mennydörgést támaszta és jégesőt, és tűz szálla le a földre, és jégesőt bocsáta az Úr Égyiptom földére. És lőn jégeső, és a tűz egymást éré az igen nagy jégeső közt, a melyhez hasonló nem volt az egész Égyiptom földén, mióta nép lakja. És elveré a jégeső egész Égyiptom földén mindazt, a mi a mezőn vala, embertől baromig; a mező minden fűvét is elveré a jégeső és a mező minden fáját is egybe rontá.”
(2Móz 9:22-25)
Mit gondolunk, mit jelképezhet itt a jég? Azt már tudjuk, hogy korábban milyen jellegű csapásokkal sújtotta ezt az országot a sors (a Teremtő). Azt is kielemeztük, hogy mindezek a dolgok a mi, az ember gondolatvilágában bekövetkező vágyak, gondolatideák, és az ezekből következő sorozatos tettek következménye miatt van. Ez esetben azt kell feltételeznünk, hogy a jég is egy ilyen további következménye mindannak, ami eddig történt. Nem járunk messze az igazságtól.
Itt azonban egy új szemléletmóddal tekinthetünk szembe. Ez abban áll, hogy ha egy dolog már megtörtént, akkor annak valamilyen nyomának kellett lennie a világegyetemben, és itt e világegyetem alatt nem egyszerűen a fizikális univerzumot értem, hanem azt a közeget, azt a teret, amelyben egyáltalán bármilyen gondolat valamilyen formában megnyilvánulhat, ennek a térnek természetesen nincsenek fizikális határai.
Tehát az eddigi történetek ebben a láthatatlan univerzumban megnyilvánultak, ennek nyoma maradt, amelyet valamilyen formában meg kell mutatni azoknak, akiknek e hite megalkotta azokat. Ez a megnyilvánulás. Ezt a megnyilvánulást ezen túl már mások is látják, és ennek következtében valamilyen érzés keletkezett bennük, ez az érzés lehet kellemes vagy épp az ellentéte, számunkra kellemetlen. Ennek nincs jelentősége, hisz mindegyik képes a másik oldalon is kifejteni a hatását. Tehát a jégeső egy ilyen jellegű megnyilvánulása annak, ami a korábbi események hatására némelyekben – elég sokakban – mint érzelem kialakult. Ezt úgy is megfogalmazhatnám, hogy kifejlődött egy kollektív hangulat a korábbi események kapcsán. Ennek kirobbanása létrehozott egy olyan mérvű energiaáramot, amely a történések szereplői számára mindenképp megrázó jelentőségű. Ez a fizikai valóságban egy jégeső formájában csapódik le. Az Isten természetesen már tudja, hisz már látja ennek a hatását, így könnyen teheti, hogy figyelmezteti a zsidó népet arra, hogy a jószágot helyezze biztonságba. Aki végtére is képes arra, hogy átlássa legalább azt, hogy a bajok további bajokat szülnek, azok képessé válnak arra is, hogy úgymond elrejtőzzenek a következmények elől. Főleg, ha egyébként ez lehetséges is. Másfelől viszont, akik továbbra is makacsul bezárkóznak abba a miniatűr világba, amit önmagukénak képzelnek, akkor hiába figyelmeztetik őket kívülről arra, hogy tetteiknek össznépi hatásaként akár természeti katasztrófával is szembe kell nézniük, falra hányt borsónak tűnik. Nem érdekli őket. Ebből kifolyólag viszont, ha mégis bekövetkezik számukra a baj – márpedig bekövetkezik, ha nem tettek ellene, sőt számukra akár végzetes is lehet –, nem magukban fogják keresni a probléma okát, hanem minden esetben másokat fognak okolni, felelősségre vonni a történtekért. Így viselkedünk mi.
„Csak a Gósen földén, hol Izráel fiai valának, nem volt jégeső.”
(2Móz 9:26)
Látjuk, hogy van olyan terület, ahol a kollektív erők nem okoztak kárt saját maguknak, mert bíztak abban a tévedhetetlen alapelvben, hogy ha egymással úgy bánnak, ahogy szeretnék, hogy velük bánjanak, akkor annak rájuk nézve épp olyan kellemes hatása lesz, mint amazokra az ő bánásmódjuk. Nem elpusztítják őket, hanem segítik a fejlődésüket, felemelik őket. Ha ezt a tendenciát követnénk mi is a mai világunkban, akkor valószínűleg elmaradnának azok a most már menetrendszerinti földi katasztrófák, amelyek egyre inkább sújtanak bennünket. Az is látszik azonban, hogy ezek a katasztrófák valójában csak azokat sújtják, akik az egyiptomiakhoz hasonlóan nem szívlelik meg azt a tanácsot, hogy magukba tekintve tárják fel saját hibáikat, és felfelé törekedjenek a spirituális létrán, ne pedig tovább süllyedjenek a meggazdagodás útvesztőjében. (Ugye, látszik az ellentétpár!)
„A Faraó pedig elkülde és hívatá Mózest és Áront, és monda nékik: Vétkeztem ezúttal; az Úr az igaz; én pedig és az én népem gonoszok vagyunk.”
(2Móz 9:27)
Ismét úgy tűnik, mintha a fáraó egyszer s mind beismerő vallomást tenne. Ez, ebben a helyzetben valóságosnak is tűnik. A problémát a hitelével kapcsolatban a személy múltja okozza. Ha a király ez ideig nem viselkedett volna oly megátalkodott módon, valóban azt hihetnők, hogy épp bocsánatot kér az Istentől – Mózesen keresztül.
Ám a helyzet, mint látni fogjuk, nem így áll. Sokat kell még azért tennie az Istennek a fáraó lelkével, hogy megértesse vele a saját fejlődésének útját. Sokat kell még a fáraónak szenvednie azért, hogy valódi oktató, a népe nagy oktatója váljék belőle. Mert tudnunk kell, hogy ezen szenvedéseknek ez az önnön célja.
Tehát itt az Isten még mindig nem engedi, hogy a fáraó elvégezze a rá kirótt munkát, amit a lelkében dédelget. Még nem elég fejlett hozzá. Tovább kell még tanulnia, s Isten mindent meg is tesz ezért a tanulásért. Ez így van akkor is, ha ennek épp az ellenkezője látszik. Mózes népét használja fel a király oktatására, viszont ez fordítva is igaz: a fáraót felhasználja arra, hogy Izraelt megtisztítsa, tanítsa, lelkében felfelé igazítsa Ő hozzá.
„Imádkozzatok az Úrhoz, hogy legyen elég a mennydörgés és jégeső, és akkor elbocsátlak titeket és nem maradtok tovább. Mózes pedig monda néki: Mihelyt kimegyek a városból, felemelem kezeimet az Úrhoz; megszűnnek a mennydörgések és nem lesz többé jégeső, hogy megtudd, hogy az Úré a föld.”
(2Móz 9:28,29)
Mózes láthatóan már előrébb jár dolga végzésében, mint a fáraó. Ő már tudja, hogy kiben bízhat, és kit kell elmarasztalni annak érdekében, hogy a rá bízott feladatot maradéktalanul elvégezhesse. Természetes azonban, hogy ezt a tudást még nem képezte le a fizikai valóságába teljes mértékben. De nem is itt kell kifejteni ennek a legerőteljesebb hatást, hanem lényegesen magasabb lelki szférákban. Erről a területről később még lesz alkalmunk eleget tanulni.
„De tudom, hogy te és a te szolgáid még nem féltek az Úr Istentől.”
(2Móz 9:30)
Igen, Mózes jól látja a fáraó lelki helyzetét. Ő még valóban nem képes arra, hogy bármit tegyen a rábízott feladattal kapcsolatban. Még bőven rendelkezik olyan tulajdonságokkal, amelyek meggátolják ebben. Az ő feladata a tanítás lesz. Mózes a lelke mélyén (tehát nem a fizikai síkon) nagyon is jól tudja ezt, Mózes is tanító, de ő már előrébb jár az úton, mint a fáraó. Természetes, hogy Mózesnek is keresztül kellet mennie ezen az úton, bár neki kevesebb is elég volt belőle. Gyorsabban tanult, vagyis gyorsabban vetkőzte le azokat a gátló tényezőket, melyeknek a levetésével a fáraó épp most kínlódik. Nehéz út ez. Azonban meg kell járni, mert addig nem emelkedhetünk följebb, míg egy alsóbb leckét meg nem tanultunk, el nem sajátítottunk oly mértékben, hogy az már ne gátoljon bennünket a vágyunk által létrehozott munkánkban.
„A len pedig és az árpa elvereték, mert az árpa kalászos, a len pedig bimbós vala. De a búza és a tönköly nem vereték el, mert azok késeiek.”
(2Móz 9:31,32)
Erre is gondja van a Teremtőnek. Nem célja az, hogy kiirtsa Egyiptom népét, csupán a királyt, illetve az ő hozzá hű egyéneket kívánja oktatásban részesíteni. Nem az a célja, hogy lerombolja a vágyakat – még ha azok számunkra helyteleneknek is tűnnek –, hanem az, hogy mindenképpen segítségére legyen mindezen vágyak megvalósításának. Nem a vágyakkal van a probléma, hanem azzal a szellemi háttérrel, amelyeket még nem tudunk a vágy megvalósításának útjában hatékonyan felhasználni. Ezek a vágyak az egyetemes vizsgálódás szemszögéből mindenképpen helyesek, de idő kell ahhoz, hogy ez a számunkra, más entitások számára is nyilvánvalóvá legyen. Addig, amíg ez nem így van, egy diszharmonikus egységet tudunk csak szolgálni, ahol úgy tűnik, hogy még különbséget kell tennünk jó és rossz között. Ez azonban csupán a tudatlanságból következő dualitás érzése miatt van.
„És kiméne Mózes a Faraótól a városból és felemelé kezeit az Úrhoz, és megszűnének a mennydörgések s a jégeső és eső sem ömlik vala a földre.”
(2Móz 9:33)
Amit az ember kigondol, az megvalósul. Ehhez azonban az kell, hogy a gondolatnak ne vessünk határt. Mózes – mint látjuk – már képes arra, hogy ezeket a gondolatokat oly módon juttassa célba, hogy azok egyetemes megvalósításában felszámoljon minden akadályt. Ez az akadály pedig a hit hiánya, illetve az ezzel szorosan összefüggő tudatlanság. Ezeket a falakat kell tudni előbb lerombolni önmagunkba. Ez könnyű, hisz magunk építettük fel, csupán arra kell emlékeznünk, hogy miként tettük. Innen kezdve már szabad út válik elérhetővé annak lebontásához, illetve a mögötte megtalálható megnyilvánulások megtekintéséhez, az azokkal összefüggő tevékenységünk eredeti elhatározásunknak megfelelő végrehajtásához.
„Amint látá a Faraó, hogy megszűnék az eső, meg a jégeső és a mennydörgés, ismét vétkezék és megkeményíté szívét ő és az ő szolgái. És kemény maradt a Faraó szíve, és nem bocsátá el az Izráel fiait, a mint megmondotta vala az Úr Mózes által.”
(2Móz 9:34,35)
Ez a kijelentés már annyiszor ’elhangzott’, hogy szinte már materializálódott, anyagba szilárdult. Így keletkezik az anyag, így tudunk átlépni egyes dimenziókat is. Egy-egy gondolatfoszlányt addig ismételgetünk (megvalósulva vagy a nélkül), míg egyszerűen automatikussá válik a hozzá fűzött eseménysor, cselekedet. Egy idő után már észre sem vesszük, hogy egy új világban járunk, egy olyanban, ahol a fent említett gondolatsor már nem esetlegesen fordul elő, hanem része annak a rendszernek, annak a dimenziónak, vagy világnak. Így alkotjuk magunk körül a világunkat, így változtatunk rajta, s ennek a szabálynak megfelelően fordítunk figyelmet az újabb ideák megvalósíthatóságának is. Ezt nevezzük teremtésnek.
